9. Az idegenek

Hajnal volt. Semmi nem utalt rá mégis érezte, hogy hajnal van. Felkelt. Egy darabig az ágy szélén ücsörgött, aztán megunta és kiment a mosdóba. A fogkefe duruzsolása minden gondolatot kimosott az agyából. Nézte a tükörképét és érezte, ahogy felforr benne valami. Földhöz vágta a fogkefét és hangosan kimondta.

-       Miért hagyom ezt. Ezek a lények bábokat csináltak belőlünk kihasználnak minket és aztán, mint valami használt papírzsebkendőt elhajítanak.

Felöltözött, és ketrecbezárt oroszlánként föl-le sétálgatott a szobában. Nehezen jött el a reggel. Mikor Juan megjelent még mindig forrt benne az indulat, de visszafojtotta és nem mutatta ki. Együtt indultak el a lifthez. Beszálltak és kb. két perces utazás után megérkeztek a Squamea-k területére. Amikor kiléptek a liftből Pet nem látott semmit, teljes sötétség fogadta.

·         Miért van ilyen sötét? - kiáltott fel

·         A Squamea-k éjszakai lények ezért ők jobban szeretik a sötétséget, amikor nálunk nappal van, itt éjszaka honol, hogy mindenki a bioritmusa szerint élhessen. - mondta Juan

Pet szeme szép lassan megszokta a sötétséget, kiderült, hogy nem is annyira sötét, mint a hogy a teljes fényárból belépve érzékelte. Körülnézett és döbbenten mutatott egy közelben álló alakra. Ott állt egy Squamea meglepetésében majdnem felkiáltott. A földön unalomig ismert idegenlény ábrázolások élő példája. Hófehér bőrű alacsony lény Kb.140-150 cm magas, ovális arcán hatalmas szemek, bár nem akkorák, mint a rajzokon, de nagyjából két-háromszor nagyobbak, mint az emberé. A végtagjaik arányaiban sokkal hosszabbak voltak, mint az embernek. A bőrük hófehér és csillogó. Ahogy közelebb jött Pet meglátta, hogy tulajdonképpen az egész testüket apró átlátszó pikkelyek borítják. Ezért nincs is szükségük ruhára, mint később kiderült a ruhák viselése csak az ember szokása más fajoknál ez nem divat. Az idegen egyre közelebb jött és mikor közvetlenül előttük volt szertartásosan meghajolt. Amikor megszólalt egyszerre több dolog is történt. A hangja, mint valami madáré csak sokkal teltebb, de a dallama, mint valami csodálatos ének zengett.

·         Üdvözöllek a Squemeak világában a nevem Anaan.

Pettet annyira megdöbbentették a hirtelen jött élmények hogy megszédült és a földre ült. Többen szaladtak a segítségére. Később vizes zsebkendővel a nyakán üldögélt egy közeli padon mellette Anaan és Juan.

·         Mi történt veled? - kérdezte Juan

·         Nem értem az egészet - mondta Pet – amikor Anaan megszólalt mindent értettem, pedig ahogy beszélt teljesen idegen és lenyűgöző volt mintha valami instrumentális zenét hallanék, de mégis volt értelme.

·         Bocsáss meg, nem készítettelek fel a találkozásra - sajnálkozott Juan – mondanom kellett volna, hogy mindent érteni fogsz. Tudod, a központi rendszer rákapcsolódik az agyunkra és a megértésért felelős központba sugározza a hallott szöveg értelmét. Így nem a szavakat kell egyesével lefordítani, mivel ez például a Squemaák esetében teljesen lehetetlen lenne, hanem közvetlenül az értelmét kapod meg. A Squemeak a mi álltalunk értelmezett módon nem is beszélnek, inkább énekelnek, mint a madarak és hangjuk is nagyon hasonlít rájuk.

·         Pet felvonta a szemöldökét - És a gondolataimat is látja a központi egység?

·         Nem - nevetett Juan - a kétirányú kommunikáció csak külön engedéllyel lehetséges.

Együtt sétáltak el az állatkertbe. Döbbenetes látványt nyújtott a sok ős hal látvány, hiszen a Squemmák első sorban halakkal táplálkoztak erre utaltak a kis hegyes fogaik is. Egyetlen szárazföldi élőlény volt, amit házasították, de ezt is inkább mezőgazdasági célra használták és csak mellékesen hasznosították a húsukat. Azért ezek szerencsére ki voltak állítva az állatkertben és az útjuk legvégén találkoztak egy kisebb csorda triceratops-al. Pet döbbenten nézte a hatalmas állatokat, ahogy lomhán mozogva legelésztek. Mikor tovább mentek szinte fájt aszíve, hogy ott kel hagynia ezeket a monstrumokat, annyira belefelejtkezett a látványba.

A Squemmáknál tapasztaltak alapján mindenre felkészült Pet, mégis meglepte, amikor a liftből kilépve egy hatalmas 2-2,5 méteres szőrös lény tornyosult fölé. A színe meghatározhatatlan volt hisz a teste tele volt minden féle mintával. A Synapsidok divatja szerint akár minden nap újra festik a bundájukat, sokszor a hangulatukat is kifejezve. Számunkra furcsa látványt nyújtanak hisz kinézetük leginkább a ma élő kengurukra hasonlított, még ha sokkal nagyobbak is azoknál. Bár lábfejük nem volt olyan hosszú, de kepések voltak a farkura támaszkodni, sőt azon egyensúlyozva akár minden más végtagjukat elemelni a földtől. Az arcuk leginkább egy kedves makira emlékeztetett. Szemeik előre néztek és az apró szájuk felett pisze orr díszelgett. Kezeik rövidek, de láthatóan ügyesek voltak. Fura faroklengetéssel köszöntötte őt vendéglátója. A hangja mormogás és apró sikkantások keveréke volt, amikor bemutatkozott:

-       A nevem Karra – dörmögte a lény.

Pet lendületesen nyújtottá a kezét nem gondolva végig hogy ez a másikban milyen érzéseket válthat ki. Bár Karra már találkozott emberrel és így a mozdulatot is értette Pet mégis megbánta mivel az érezhetően alacsonyabb gravitációban majdnem orra esett. Így rögtön azt is megtapasztalta, hogy a Synapsidok karja nem csak ügyes, de kellően erős is, hiszen kisérője tartotta me őt az utolsó pillanatban.

Pet kérésére először nem az állatkert felé vették az irányt, hanem vonatra szálltak, hogy meglátogassák az egyik fúziós-reaktort. Az úton persze szóba került a reaktor és Pet kérdéseket tett fel kísérőinek.

-       A fúziós-reaktorok látják el energiával a bázist?

-       Közvetve – mondta Juan – a fúziós-reaktorok nagyon nehezen kontrolálhatók hullámzó a teljesítményük így nem alkalmasak közvetlen energiaellátásra. Ezért is van két reaktor az állomás két végében és középütt egy hosszú kábellel össze vannak kötve, hogy a hullámzó működésük valamejest ki legyen egyenlítve. De még így sem alkalmasak közvetlen energiatermelésre csak a pajzsok táplálását végzik, mert ott nem probléma az ingadozás, illetve vízbontással hidrogént és oxigént állítunk, elő a mit az állomás belsejében tárolunk, és ezt használjuk fel energiatermelésre.

-       Az Állomás belsejében?

-       Igen úgy képzeld le az állomást, mint hatalmas csövet, aminek a külsejét vannak a lakható részek, na és annak a csőnek a belsejében van a hidrogén meg az oxigén.

-       De ha összekeveredik, felrobban hat! – Kiáltott fel Pet

-       De nem keveredik össze, mert a két anyag elválasztásánál egy több kilométer vastag jégdugó van. – mondta mosolyogva Juan

A vonat lassan begördült a végállomásra. Kiszálltak és a vonat elejénél ahol a sínek véget értek egy szürke fal állta az útjukat. Balkéz felöl egy kis épület állt arra felé indultak. Senki nem tartott velük a vonaton is csak ők jöttek el idáig. Láthatóan a helybéliek nem igen jártak erre, csak ha valami dolguk ide szólította őket. Az épület valamikor egy beléptető kapu lehetett, de már nem volt semmilyen látható intézkedés, ami megakadályozta volna az illegális behatolást. Már jó ideje nem volt itt semmijen bűncselekmény. Az egész állomáson a nyugalom a biztonságérzet honolt. Pet elgondolkodott vajon hogy csinálják, de nem volt ideje a hosszas töprengésre, mert megérkeztek a helység túlsó falán lévő ajtóhoz. Mikor átléptek rajta döbbenetes látvány fogadta őket. Egy üvegfalú helységbe értek körülöttük az űr sötétje alattuk egy hosszú alagút, ami a reaktorterembe vezetett, egy liftszerű szerkezet szállította benne az utasokat. Három ilyen oszloppal kapcsolódott a reaktor az állomáshoz. Beszálltak a liftbe és megindultak lassan a halvány fényben izzó rektor felé. Ahogy közeledtek a hatalmas épülethez alig érezhető, de egyenletes rezgés érződött. A lift lassan beállt egy rámpa mellé a reaktor épületében. Kiszálltak és megindultak a reaktor belseje felé a falokon mindenhol űrruhák voltak átlátszó szekrényekben és mellettük piktogramok, amik azt mutatták, hogy vész esetén hogyan kell ezeket aktiválni. A gravitáció már alig volt érzékelhető így a mozgásuk is inkább úszásra, mint menésre hasonlított. A reaktor, mint valami hatalmas kúp tört előre. Az aljából, pedig mint valami pókfonál egy kábel húzódott az állomás felé.

-       Az az összekötő kábel? – kérdezte Pet – a pókfonalra mutatva

-       Igen – mondta Juan

-       És hogy hogy nem szakad el hihetetlenül hosszú és nincs sehol egy oszlop, ami megtámasztaná.

-       Az állomás forgástengelyében halad igy nem hat rá semmilyen erő.

Tovább haladtak egy kőralakú folyosón, míg egy ajtóhoz nem értek. Az ajtón mindenféle figyelmeztetések voltak és Juan Átnyújtott egy napszemüveget Pet-nek.

-       Ezt vedd fel.

Mikor beöltöztek az ajtó kitárult és még a szemüvegben is nehezen viselhető fény csapódott a szemükbe. Beléptek a kúp belsejébe és döbbenten nézték az eléjük táruló látványt. Előttük egy hatalmas térség nyílt, meg aminek a közepén erőterektől ölelve egy igazi nap fénylett. Pulzált lüktetett. A döbbenettől némán álltak és bámulták a látványt. Pet jó pár percig némán ált és bámult amikor újab meglepetés jutott el a tudatáig.

-       Itt állunk pár száz méterre egy igazi törpe naptól hogy hogy nem égünk halálra? – kérdezte a kísérőjét

-       Speciális erőterek veszik körül a magot és nyelik el ez energiát így működik a reaktor. De a fúzió fenntartása sok energiát igényel és ezért sokszor a megtermelt energia rögtön visszatáplálásra kerül. Ezért van a z a furcsa vibrálás.

Mikor kiléptek a teremből és távolodtak még sokáig érezték azt a furcsa pulzálást, vibrálást.