Unalmas - csak ez a szó jutott eszébe -
unalmas. Már 6. hete ült a kabinban és figyelte a
Bányász-robotok munkáját. A kis kabin falain
minden kis karcolást és hibát teljes mélységében felderített. Ha a szemét
becsukta, akkor is a falak és bútorok unalomig ismert rendszerét látta.
Volt ideje gondolkodni. Eszébe jutott, vajon
miért kellett 5 évig egyetemre járnia ahhoz, hogy ide eljusson. Az unalom és
bezártság lassan kikezdte az idegeit, pedig még három hét volt hátra. Tudta,
hogy a pénz az egyetlen, ami itt tartja, de kezdte úgy érezni, hogy ez is túl
nagy ár. Ez volt az első küldetése a holdon. Itt két hónap alatt megkereshette
azt, amit más öt év alatt, de most mégis úgy érezte: ezt nem lehet megfizetni.
Halk sercegés jelezte, hogy bekapcsolt a
rádióadó.
- Hej, Pet, hamarosan befejezem az ellenőrzést az északi szektorban és
visszamegyek.
- Ok - volt a nem túl lelkes válasz - Visszafele nézd meg a víz ellátó
rendszert is, már két napja nem ellenőriztük.
- Rendben!
Visszazuhant a gondolataiba, és bármennyire is
utálta ezt az érzést, megmagyarázhatatlan harag kerítette hatalmába. Forrt a
vére és legszívesebben csapkodni és törni-zúzni kezdett volna. Halk kaparászás
jelezte, hogy valaki belépett a lég-zsilipbe. Haragja csitult és figyelmének
végre volt mibe kapaszkodnia. A kabin ajtaja kitárult és meglehetős
esetlenséggel egy monstrum cammogott be rajta.
- Segíts leszedni ezt az átkozott vackot - zsörtölődött társa
- Mindjárt, várd ki a sorod - szólt Peter miközben lassú mozdulatokkal
odalépett társához és elkezdte lefejteni róla a szkafandert.
Vagy fél óráig el voltak ezzel a manőverrel,
mire teljesen sikerült kihámozniuk Rolandot az űrruhából. Mindig vidám társa
nevetgélve mászott be az egyik irányító fotelbe.
- Képzeld csak, elromlott a szag elzáró a ruhában és nem mertem egy jót
fingani, sem mert ott fulladok meg - mondta kacagva és közbe hangos ropogással
jelezte a probléma nagyságát.
Peter előbbi dühe ismét fellángolt:
- Nem igaz, hogy mekkora disznó vagy - tört ki belőle az indulat -
legalább a WC-ig tolnád el a büdös seggedet - ordította.
Aztán tovább forrt bene a düh, majd pár perc
után felállt és odalebegett az öltöző szekrényhez, kivette a szkafanderét.
- Megnézem a déli szektort – vakkantotta
- Ne segítsek? - kérdezte társa kaján vigyorral az arcán
- Ne – volt a mogorva válasz
Kiúszott a felszínre és megkezdte ugrándozó
mozgását déli irányba. Jó másfél óra alatt sikerült elvégeznie a déli robot
telep ellenőrzését. Ő is tudta, hogy ez az egész nem szolgál mást, csak hogy ők
kimozdulhassanak, hiszen a műszereik mindent pontosan jeleztek, így hát ez csak
merő formalitás. Munkája végeztével lassan felnézett az égre, hogy ismét
megcsodálja a fölötte hatalmas, eleganciával lebegő földet. Percekig nézte és
olyan erős honvágy vett rajta erőt, hogy könny szökött a szemébe. Lassan
visszafordult a felszín felé és látta, ahogy egy meteor becsapódik közvetlen
közelébe, és nézte, ahogy a kilövellő por lassan, mint valami lassított
felvétel hullik vissza a felszínre. Teljesen belefeledkezett a látványba. Majd
hirtelen ötlettől indíttatva nekirugaszkodott, hogy közelebbről is megnézze. A
kopár felszínen az út hosszabb volt, mint gondolta. Mire megérkezett megizzadt
és szaporán szedte a levegőt. Lenézett a gödörbe és megállapította, hogy ezért
kár volt idáig elcaplatnia. A szeme sarkában piros fény kezdett vibrálni.
Hirtelen odanézett és végtagjai elgémberedtek, a verejték kihűlt a homlokán, és
rémülten nézte a villódzó számokat. Alig 10 percre elegendő levegő maradt a
tartályban, ő pedig minimum 2 órás útra volt a bázistól. A pánik megsokszorozta
az erejét és hatalmas bakugrásokkal a járt ösvényt elhagyva toronyiránt indult
az épületek felé. Közben átkozta magát és az ostobaságát, amiért ilyen
körülmények között kell elpusztulnia. A düh és a pánik elvette az eszét ezért
nem vette észre a repedést, ami előtte húzódott. Felugrott, és kitágult
szemekkel nézte, ahogy lassan mégis elkerülhetetlenül közeledik felé a mélység.
Sötétség vette körül. Ahogy kezdett magához
térni felfogta, hogy fekszik valahol és még a kemény űrruhán keresztül is
érezte az alatta levő hegyes sziklák nyomását. Ekkor belehasított a felismerés,
hogy hol van és mi történt vele. Szeme fénysebességgel szaladt végig a
kijelzőn, csalódottan látta, hogy már csak öt perc van az életből. A feje
kitisztult, az előbbi pániknak nyoma sem volt. Mikor rájött, hogy mekkora
ostobaságokat követett el, szíve összeszorult. Szemét felemelte és körül jártatta
a mindent ellepő sötétségen. A sisak lámpája megsérülhetett, mert nem
világított. Megpróbálta a rádiót, “ó, ha ez még az eszeveszett rohanás előtt
eszébe jut”, csüggedten próbálkozott, de a fölé tornyosuló sziklák mindent
leárnyékoltak. Először észre sem vette, aztán hallucinációnak tartotta a
halvány derengést, ami előtte fénylett a sötétben. Végül is arra a
következtetésre jutott, hogy csak a nap lehet, ahogy beszüremlik az irdatlan
mélységbe. Közönye ekkor sem hagyta el, de mivel nem volt mit tenni, elindult a
halvány fény irányába. A járás nehezére esett. Valószínű megütötte a csípőjét,
így az egyik lábát kissé húzta maga után. A mindenfelé szétszórt omladék
folyton kigördült a lába alól, így a holdon oly könnyed szökkenések helyett
groteszk botladozással haladt előre. Hamarosan egy sima fal felülethez ért,
amelyen két kő oszlop szabályos boltívet formázott. A köztük levő szikla pedig
határozottan egy ajtóra emlékeztette. A döbbenet még kétségbe esésén is
felülkerekedett. Értelmes lények alkotása a holdon? Mindentől távol, ahol ember
járt? Lassan közelebb merészkedett. Keze végig tapogatta az ajtót mire az
félrecsusszant és egy sötét alagutat nyitott meg előtte. Megbabonázva szinte
önkívületben lépett be a helységbe. Észre sem vette, hogy a kőlap
visszacsusszant a helyére. Fény gyulladt ki a feje felett, és szeme, mint a
rémült csapdába esett vadállaté járt körbe-körbe.
Hirtelen hangos csipogás és figyelmeztető
fények őrült kavalkádja jelezte, hogy kifogyott az utolsó csepp levegő is. Ez a
zsivaj visszarángatta kétségbeejtő helyzetébe, mikor egy hideg fémes hang
szólalt meg:
- A nyomás kiegyenlítés megtörtént levetheti a sisakját.
Ezt a hangot sok százszor hallotta, már amikor
belépett a bázis zsilipjébe, de most ebben a valószínűtlen helyzetben annyira
összezavarta, hogy pillanatokig azt sem tudta mit csináljon. A torka hirtelen elszorult
és képtelen volt levegőt venni. A tudatánál sokkal mélyebb régiókból tört fel a
parancs, aminek engedelmeskedett és elemi erővel tépte le a szkafander
sisakját. Mint valami vízből felmerülő fuldokló kapkodott a levegő után. A
hirtelen beáramló levegőtől megszédült és földre rogyott.
Az amúgy sem túl tágas bázis szinte
mikroszkopikus méretűre zsugorodott a benne nyüzsgő sok idegentől. A két
bányász idegenkedve fogadta a hirtelen megszaporodott létszámot, és bár a
zsúfoltság nagyon idegesítő volt, most mégsem zavarta őket annyira, hisz a
napok nagy részét a támaszponton (így nevezték az idegen létesítményt)
töltötték. Mint kiderült egy teljes földbe vájt komplexumot talált azon a
majdnem balszerencsésen végződő sétán. A beléptető zsilipen túl, folyosók
termek és lakószobák hálózata sorakozott. Az eszközök használatát ugyan nem
mindig értették, de egyértelműen magas technikai fejlettségű, lények építették.
Ami a legjobban meglepte őket, hogy szinte minden működött pedig láthatóan már
régebb óta elhagyatottan üzemelt az állomás.
Segítettek az idegeneknek összecsomagolni az
ott talált valamennyi mozdítható tárgyat. Ez elfoglalta őket és élettel
töltötte meg a napjaikat. A tárgyak jelentős részéről nem tudták eldönteni,
vajon mi lehetett a rendeltetése, és vendégeiket hiába kérdezték igen
hallgatagok voltak.
Egy alkalommal a konyhába zsúfolódva üldögéltek
és az aznapi teendőket beszélték, meg amikor Roland érdekeset kérdezett:
- Vajon melyik földi hatalom készíthette ezt a támaszpontot, és milyen
célból? - és bár a kérdést költőinek szánta legnagyobb meglepetésére választ
kapott.
- Nem mostani... - Mondta az egyikük és mintha rájött volna, hogy túl
sokat mondott, gyorsan elharapta a mondat végét. Pet rögtön lecsapott a
hirtelen “bőbeszédűségre” és gyorsan tovább kérdezett.
- Úgy érted, hogy egy ősi civilizáció eljuthatott olyan szintre, hogy egy
ilyen bázist létrehozhatott?
A vendégek gyorsan egymásra néztek és kimentek
a helységből. Sokkal többet ezután sem sikerült kiszedniük az idegenekből, és
mikor összekészítették a transzportot, amiben az összecsomagolt tárgyak is
voltak, az idegenek a transzporttal együtt eltávoztak. A maradék egy hét, ami
Peternek hátra volt a hazautazásig, csigalassúsággal telt. Naponta többször is
átböngészte a földi híreket, de nem talált semmit egy rövid közlemény
kivételével:
“A holdon dolgozó bányászok különleges
képződményt találtak. Külön tudós csoport foglalkozik a képződmény eredetének
felderítésével.”
A hét
végül is eltelt, és a nem túl érzelmes búcsú után elindult a transzporttal a
föld felé. A kajüt ablakon hosszan nézte a föld csodálatos kék gömbjét, ezt a
kéket soha semmihez nem tudta hasonlítani. Ahogy nézte a kirajzolódó
kontinenseket szemét elfutotta a könny, úgy vágyott már rá, hogy a földön
sétálhasson, űrruha nélkül belélegezhesse a szabad levegőt és emberekkel
találkozhasson. Az izmai megfeszültek, mintha egy ugrással ott teremhetne,
aztán lassan elernyedtek és lehajtotta a fejét. Amikor felemelte a szemeit és a
monitorokra függesztette, nézve, ahogy távolodik a Hold dokkoló állomásától:
hangtalanul némán mintha valami látomás vagy álom lenne.