1. A bányász

A bányász

Unalmas - csak ez a szó jutott eszébe - unalmas. Már 6. hete ült a kabinban és figyelte a

Bányász-robotok munkáját. A kis kabin falain minden kis karcolást és hibát teljes mélységében felderített. Ha a szemét becsukta, akkor is a falak és bútorok unalomig ismert rendszerét látta.

Volt ideje gondolkodni. Eszébe jutott, vajon miért kellett 5 évig egyetemre járnia ahhoz, hogy ide eljusson. Az unalom és bezártság lassan kikezdte az idegeit, pedig még három hét volt hátra. Tudta, hogy a pénz az egyetlen, ami itt tartja, de kezdte úgy érezni, hogy ez is túl nagy ár. Ez volt az első küldetése a holdon. Itt két hónap alatt megkereshette azt, amit más öt év alatt, de most mégis úgy érezte: ezt nem lehet megfizetni.

Halk sercegés jelezte, hogy bekapcsolt a rádióadó.

-       Hej, Pet, hamarosan befejezem az ellenőrzést az északi szektorban és visszamegyek.

-       Ok - volt a nem túl lelkes válasz - Visszafele nézd meg a víz ellátó rendszert is, már két napja nem ellenőriztük.

-       Rendben!

Visszazuhant a gondolataiba, és bármennyire is utálta ezt az érzést, megmagyarázhatatlan harag kerítette hatalmába. Forrt a vére és legszívesebben csapkodni és törni-zúzni kezdett volna. Halk kaparászás jelezte, hogy valaki belépett a lég-zsilipbe. Haragja csitult és figyelmének végre volt mibe kapaszkodnia. A kabin ajtaja kitárult és meglehetős esetlenséggel egy monstrum cammogott be rajta.

-       Segíts leszedni ezt az átkozott vackot - zsörtölődött társa

-       Mindjárt, várd ki a sorod - szólt Peter miközben lassú mozdulatokkal odalépett társához és elkezdte lefejteni róla a szkafandert.

Vagy fél óráig el voltak ezzel a manőverrel, mire teljesen sikerült kihámozniuk Rolandot az űrruhából. Mindig vidám társa nevetgélve mászott be az egyik irányító fotelbe.

-       Képzeld csak, elromlott a szag elzáró a ruhában és nem mertem egy jót fingani, sem mert ott fulladok meg - mondta kacagva és közbe hangos ropogással jelezte a probléma nagyságát.

Peter előbbi dühe ismét fellángolt:

-       Nem igaz, hogy mekkora disznó vagy - tört ki belőle az indulat - legalább a WC-ig tolnád el a büdös seggedet - ordította.

Aztán tovább forrt bene a düh, majd pár perc után felállt és odalebegett az öltöző szekrényhez, kivette a szkafanderét.

-       Megnézem a déli szektort – vakkantotta

-       Ne segítsek? - kérdezte társa kaján vigyorral az arcán

-       Ne – volt a mogorva válasz

Kiúszott a felszínre és megkezdte ugrándozó mozgását déli irányba. Jó másfél óra alatt sikerült elvégeznie a déli robot telep ellenőrzését. Ő is tudta, hogy ez az egész nem szolgál mást, csak hogy ők kimozdulhassanak, hiszen a műszereik mindent pontosan jeleztek, így hát ez csak merő formalitás. Munkája végeztével lassan felnézett az égre, hogy ismét megcsodálja a fölötte hatalmas, eleganciával lebegő földet. Percekig nézte és olyan erős honvágy vett rajta erőt, hogy könny szökött a szemébe. Lassan visszafordult a felszín felé és látta, ahogy egy meteor becsapódik közvetlen közelébe, és nézte, ahogy a kilövellő por lassan, mint valami lassított felvétel hullik vissza a felszínre. Teljesen belefeledkezett a látványba. Majd hirtelen ötlettől indíttatva nekirugaszkodott, hogy közelebbről is megnézze. A kopár felszínen az út hosszabb volt, mint gondolta. Mire megérkezett megizzadt és szaporán szedte a levegőt. Lenézett a gödörbe és megállapította, hogy ezért kár volt idáig elcaplatnia. A szeme sarkában piros fény kezdett vibrálni. Hirtelen odanézett és végtagjai elgémberedtek, a verejték kihűlt a homlokán, és rémülten nézte a villódzó számokat. Alig 10 percre elegendő levegő maradt a tartályban, ő pedig minimum 2 órás útra volt a bázistól. A pánik megsokszorozta az erejét és hatalmas bakugrásokkal a járt ösvényt elhagyva toronyiránt indult az épületek felé. Közben átkozta magát és az ostobaságát, amiért ilyen körülmények között kell elpusztulnia. A düh és a pánik elvette az eszét ezért nem vette észre a repedést, ami előtte húzódott. Felugrott, és kitágult szemekkel nézte, ahogy lassan mégis elkerülhetetlenül közeledik felé a mélység.

Sötétség vette körül. Ahogy kezdett magához térni felfogta, hogy fekszik valahol és még a kemény űrruhán keresztül is érezte az alatta levő hegyes sziklák nyomását. Ekkor belehasított a felismerés, hogy hol van és mi történt vele. Szeme fénysebességgel szaladt végig a kijelzőn, csalódottan látta, hogy már csak öt perc van az életből. A feje kitisztult, az előbbi pániknak nyoma sem volt. Mikor rájött, hogy mekkora ostobaságokat követett el, szíve összeszorult. Szemét felemelte és körül jártatta a mindent ellepő sötétségen. A sisak lámpája megsérülhetett, mert nem világított. Megpróbálta a rádiót, “ó, ha ez még az eszeveszett rohanás előtt eszébe jut”, csüggedten próbálkozott, de a fölé tornyosuló sziklák mindent leárnyékoltak. Először észre sem vette, aztán hallucinációnak tartotta a halvány derengést, ami előtte fénylett a sötétben. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy csak a nap lehet, ahogy beszüremlik az irdatlan mélységbe. Közönye ekkor sem hagyta el, de mivel nem volt mit tenni, elindult a halvány fény irányába. A járás nehezére esett. Valószínű megütötte a csípőjét, így az egyik lábát kissé húzta maga után. A mindenfelé szétszórt omladék folyton kigördült a lába alól, így a holdon oly könnyed szökkenések helyett groteszk botladozással haladt előre. Hamarosan egy sima fal felülethez ért, amelyen két kő oszlop szabályos boltívet formázott. A köztük levő szikla pedig határozottan egy ajtóra emlékeztette. A döbbenet még kétségbe esésén is felülkerekedett. Értelmes lények alkotása a holdon? Mindentől távol, ahol ember járt? Lassan közelebb merészkedett. Keze végig tapogatta az ajtót mire az félrecsusszant és egy sötét alagutat nyitott meg előtte. Megbabonázva szinte önkívületben lépett be a helységbe. Észre sem vette, hogy a kőlap visszacsusszant a helyére. Fény gyulladt ki a feje felett, és szeme, mint a rémült csapdába esett vadállaté járt körbe-körbe.

Hirtelen hangos csipogás és figyelmeztető fények őrült kavalkádja jelezte, hogy kifogyott az utolsó csepp levegő is. Ez a zsivaj visszarángatta kétségbeejtő helyzetébe, mikor egy hideg fémes hang szólalt meg:

-       A nyomás kiegyenlítés megtörtént levetheti a sisakját.

Ezt a hangot sok százszor hallotta, már amikor belépett a bázis zsilipjébe, de most ebben a valószínűtlen helyzetben annyira összezavarta, hogy pillanatokig azt sem tudta mit csináljon. A torka hirtelen elszorult és képtelen volt levegőt venni. A tudatánál sokkal mélyebb régiókból tört fel a parancs, aminek engedelmeskedett és elemi erővel tépte le a szkafander sisakját. Mint valami vízből felmerülő fuldokló kapkodott a levegő után. A hirtelen beáramló levegőtől megszédült és földre rogyott.

Az amúgy sem túl tágas bázis szinte mikroszkopikus méretűre zsugorodott a benne nyüzsgő sok idegentől. A két bányász idegenkedve fogadta a hirtelen megszaporodott létszámot, és bár a zsúfoltság nagyon idegesítő volt, most mégsem zavarta őket annyira, hisz a napok nagy részét a támaszponton (így nevezték az idegen létesítményt) töltötték. Mint kiderült egy teljes földbe vájt komplexumot talált azon a majdnem balszerencsésen végződő sétán. A beléptető zsilipen túl, folyosók termek és lakószobák hálózata sorakozott. Az eszközök használatát ugyan nem mindig értették, de egyértelműen magas technikai fejlettségű, lények építették. Ami a legjobban meglepte őket, hogy szinte minden működött pedig láthatóan már régebb óta elhagyatottan üzemelt az állomás.

Segítettek az idegeneknek összecsomagolni az ott talált valamennyi mozdítható tárgyat. Ez elfoglalta őket és élettel töltötte meg a napjaikat. A tárgyak jelentős részéről nem tudták eldönteni, vajon mi lehetett a rendeltetése, és vendégeiket hiába kérdezték igen hallgatagok voltak.

Egy alkalommal a konyhába zsúfolódva üldögéltek és az aznapi teendőket beszélték, meg amikor Roland érdekeset kérdezett:

-       Vajon melyik földi hatalom készíthette ezt a támaszpontot, és milyen célból? - és bár a kérdést költőinek szánta legnagyobb meglepetésére választ kapott.

-       Nem mostani... - Mondta az egyikük és mintha rájött volna, hogy túl sokat mondott, gyorsan elharapta a mondat végét. Pet rögtön lecsapott a hirtelen “bőbeszédűségre” és gyorsan tovább kérdezett.

-       Úgy érted, hogy egy ősi civilizáció eljuthatott olyan szintre, hogy egy ilyen bázist létrehozhatott?

A vendégek gyorsan egymásra néztek és kimentek a helységből. Sokkal többet ezután sem sikerült kiszedniük az idegenekből, és mikor összekészítették a transzportot, amiben az összecsomagolt tárgyak is voltak, az idegenek a transzporttal együtt eltávoztak. A maradék egy hét, ami Peternek hátra volt a hazautazásig, csigalassúsággal telt. Naponta többször is átböngészte a földi híreket, de nem talált semmit egy rövid közlemény kivételével:

“A holdon dolgozó bányászok különleges képződményt találtak. Külön tudós csoport foglalkozik a képződmény eredetének felderítésével.”

 A hét végül is eltelt, és a nem túl érzelmes búcsú után elindult a transzporttal a föld felé. A kajüt ablakon hosszan nézte a föld csodálatos kék gömbjét, ezt a kéket soha semmihez nem tudta hasonlítani. Ahogy nézte a kirajzolódó kontinenseket szemét elfutotta a könny, úgy vágyott már rá, hogy a földön sétálhasson, űrruha nélkül belélegezhesse a szabad levegőt és emberekkel találkozhasson. Az izmai megfeszültek, mintha egy ugrással ott teremhetne, aztán lassan elernyedtek és lehajtotta a fejét. Amikor felemelte a szemeit és a monitorokra függesztette, nézve, ahogy távolodik a Hold dokkoló állomásától: hangtalanul némán mintha valami látomás vagy álom lenne.