2. A halott

Az út feszült várakozással telt. A kapcsolat lassúsága ellenére naponta százszor is átböngészte a híreket, de amit keresett arról semmit nem talált. Nyugtalanította ez a hallgatás, lassan besűrűsödött körülötte a magány. Minden hétköznapi cselekvése köré külön szertartást fejlesztett ki, hogy azzal is teljen az idő. Naponta többször is órákat töltött a föld bámulásával - de ez persze nem enyhítette kínzó honvágyát, így ilyenkor hatalmas sóhajtozás közepette zárta le a kicsiny kis ablakot. Persze megtehette volna, hogy az óriási monitorokon nézi a külső képet és akkor sokkal többet láthatott volna. De ezt nem érezte elég valóságosnak, szüksége volt az érzésre, hogy ez nem egy rémálom, hogy a föld valóban létezik, és ő valóban odaérhet egyszer.

Az idő mégiscsak eltelt valahogy, a harmadik reggelen arra ébredt, hogy egy piros lámpa villog a feje felett és egy géphang folyamatosan azt ismételgeti:

-       Kérem, készüljön fel a leszállásra.

Az álom pillanatok alatt kiröppent a szeméből. A tőle telhető legnagyobb sebességgel belepréselte magát a szkafanderbe és elfoglalta helyét a parancsnoki székben. Mikor végre a rögzítő hevederekkel is sikerült elbajlódnia, feszülten várta a földet érést. Ha nincs a kezén az ormótlan kesztyű, még dobol is az ujjával.

Először csak kisseb vibrálások jelezték, hogy közelednek a sztratoszféra felső rétegéhez. Aztán hirtelen hangos sistergés és vibrálás, ahogy beléptek a légkörbe. A hőmérséklet rohamosan emelkedett, pedig a klímaberendezések teljes kapacitásukkal hűtötték a levegőt. Végül aztán idegőrlő várakozás után halk döccenés jelezte, hogy megérkeztek. Mint valami megvadult állat tépte le magáról a hevedereket, és úgy rohant a kijárathoz, mint a gyerekek kicsengetéskor az iskolában. Az ajtó még hosszú percekig nem volt hajlandó kinyílni: meg kellett várni, hogy a burkolat lehűljön. Minden idegszála vibrált. Az összes erejét latba kellett vetnie, hogy féken tudja tartani tomboló indulatait.

Mikor végre feltárult az ajtó, hatra hőkölt. Egy ember állt közvetlenül előtte, kezében egy tábla az aktuális feladatival. Láthatóan egyikük sem számított a másik megjelenésére. Az idegen ocsúdott fel hamarabb dermedt meglepetéséből és rémült futásba kezdett. Szaladtában megnyomta a vészjelző gombját. Mintha csak erre vártak volna a biztonságiak: ellepték a dokkot és körülvették a hajót. Pet nagyon zavarban volt. Nem tudta mire vélni az egészet. Ahogy félénken ballagott le a rámpán, biztonságiak vették körül, és egy hang nélkül kísérni kezdték valahova. Peter jobbra-balra nézegetett és megpróbált megszólalni, de olyan szigorú tekintetek vették körül, hogy inkább hallgatott ő is. Egy szobába kísérték és ráparancsoltak, hogy üljön le. Magára hagyták, de az ajtó előtt továbbra is őr állt.

Talán egy fél óra telhetett el, mikor egy tiszt lépett be a szobába. Szembe vele leült és jegyzetlapokat vett elő.

-       Neve?

-       Peter Losthead.

-       Na, ez így nem lesz jó. ...Tisztelt uram, akiről maga mesélt meghalt. Érdekes módon pont akkor, amikor maga elindult, egy robbanás történt. Ismeretim szerint az űrhajó, amivel érkezett, személyzet nélkül indult útnak, maga mégis rajtavolt. Okom van feltételezni, hogy maga állhat a katasztrófa hátterében. Szóval, hogy hívják és kinek a megbízásából volt a holdon?

Peter percekig szóhoz sem jutott. Ezek szerint őt vádolják a saját és társa meggyilkolásával. Agyrém. Mikor megszólalt hangja döbbenetet és hitetlenséget sugárzott:

-       Tisztelt uram, maga azzal vádol, hogy felrobbantottam a bázist és megöltem saját magam és a társam?

-       Természetesen nem saját magát, hanem az ott dolgozó bányászokat.

-       De hát akkor, hogy kerültem holdra és hogy jutottam be a bázisra?

-       A kérdések teljesen jók, én is pont ezeket akartam feltenni. – Felelt széles vigyorral a tiszt.

-       De hát ez nem lehetséges. Értse meg, amit maga állít, az nem lehetséges.

-       Már pedig pont ezt a magyarázatot kaptuk a szövetségiektől. És ott fenn tudják, mit beszélnek.

-       És ha a szövetségiek nyilvánvaló marhaságokat állítanak maga, akkor is elhiszi? – üvöltötte magából kikelve Pet.

-       Tisztelt uram, itt az én feladatom, hogy kérdezzek. De úgy látom, hogy nem sokra megyek magával. A szövetségiek jobban boldogulnak az ilyenekkel, mint maga. Hamarosan itt is lesznek.

Azzal unottan összecsomagolta iratait, felállt és távozott. Peter agyában lázasan jártak a gondolatok. Vajon mi történhetett? Mi okuk van, hogy így bánjanak vele? A jelek szerint a „Támaszpont” egy titkos katonai létesítmény lehet, amit nem akarnak nyilvánosságra hozni, és el akarnak tüntetni minden nyomot ötlött fel benne a rémes gondolat. Ezért robbantották fel a bázist, és most ezért akarják őt is eltüntetni. A nyilvánosság felé ő már halott, így nincs nehéz dolguk. A végtagjai zsibbadni kezdtek, a tarkóján furcsa bizsergést érzett.

Hirtelen cselekedett. Felkapta a széket, amin ült és kihajította az ablakon, majd ő is kiugrott utána. Esze nélkül kezdett futni találomra, valamerre. Futott, futott és futott, fülében dobogott a szíve és a mögötte ügető bakancsok dobogása. Körülötte mindenfelé kiáltásokat hallott- próbált úgy cikázni, hogy minél távolabb kerüljön ezektől a hangoktól. Amikor meglátta maga előtt a folyót, egy ötlet suhant át fején: irányba vett egy folyóra vezető rámpát. Ám ebben a pillanatban egy motor hangját hallotta meg maga mögött. Pánikba esett és minden erejét latba vetve szinte repült a folyó felé. A motor hangja közeledett, már érezte, hogy egy kéz érinti a hátát, amikor elrugaszkodott. A motoros és ő együtt zuhantak a vízbe: szerencsére a folyó zavaros volt, így ő azonnal a víz alá merült és minden erejét megfeszítve úszni kezdett. Tüdeje pattanásig feszült, amikor valami árnyék vetült rá. Még úszott egy keveset és óvatosan kiemelte fejét a vízből. Nem mert hangosan lihegni: így viszont hiába vett levegőt, úgy érezte menten megfullad. Mikor végre csitult légszomja, óvatosan körülnézett. Egy csatorna-kifolyót sikerült eltalálnia, amikor vakon úszott. Óvatosan kikukucskált, és végre megláthatta üldözőit. Szerencsére jóval távolabb keresték őt, mint ahol volt. Milyen jó hogy fiatalabb korában gyakorlott búvár-úszó volt. Nyakig merülve a vízben órákig nézte üldözőit, ahogy egy részük a parton fel-le rohangálva, mások a vízben keresik őt.

Nem mert kimozdulni, amíg világos volt. A hosszú órák alatt teljesen átfázott. A szennyvíz szagát szerencsére már jó ideje nem érezte, amikor végre besötétedett és üldözői egyenként elmentek. Egyedül volt, óvatosan kimászott a csatornából és céltalanul elindult. Nem volt hova mennie, és bár nem halt meg, az életét elvesztette. Borús kilátásokkal teljesen véletlenszerűen, céltalanul bóklászott, amikor egy ismerős helyre ért.

Joan és Coni egyre gyakrabban töltötték együtt az estét, és bár még nem költöztek össze, rendszeresen meg fordult a fejükben, hogy most már szorosabbra kéne kötni kapcsolatukat. Coni egy órája érkezhetett és Joan éppen vacsorával próbált kedveskedni neki, miközben Coni a híreket böngészgette.

-       Hé Joan, hallottál erről a szörnyű bányaszerencsétlenségről a holdon? - kiáltott oda Coni

-       Igen, hallottam, és szörnyen megviselt...Tudod, Pet és én pár évvel ezelőtt együtt voltunk.

-       Tényleg? Nem is mesélted. Én meg egy koleszben laktam vele, néha együtt söröztünk. Milyen kicsi a világ?

Megszólalt a csengő, Joan kezét a kötényébe törölgetve szaladt az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, az ajtóban Pet állt ott koszosan, büdösen, csapzottan, ahogy egy halotthoz illik. Joan rövid gondolkodás után felsikkantott és elájult.

Hárman ültek a nappaliban: Pet végre megfürdött és átmelegedett. Egy kényelmes házikabátot kapott vendéglátóitól. Éppen kalandjait mesélte szörnyülködő barátainak.

-       Szóval a “Támaszpont” teljesen idegen kinézetű volt. Soha nem láttam még ehhez foghatót. És ami a legmeglepőbb, minden tökéletesen működött benne: a létfenntartó rendszerek, a tisztító rendszerek, stb. Az a négy ember, aki oda jött, semmit nem volt hajlandó elárulni. Olyanok voltak, mint a sült hal és egy mukkot nem szóltak, de látszott, hogy tudják, mit csinálnak. Céltudatosan pakoltak össze mindent. A Támaszpontot már régebben elhagyták, de így is kifogástalanul működött. Egyszer hallottam a négy muksót, hogy egymás között azt beszélték: vigyázzanak a dolgaikra, mert nem lesz rá mód, hogy visszajöjjenek érte. Én azt hittem, hogy a távolság miatt; de ezek szerint ők robbantották fel a bázist. Valószínű valami adminisztrációs hiba miatt én már a transzporton voltam, amikor felrobbant. Csak most vették észre a tévedésüket. Minden esetre ebből is az látszik, hogy a mieink nyakig benne vannak: valami szuper titkos kormányprogramról lehet szó. Nem tudom, hogy most mihez kezdjek. El kéne tűnnöm valahova, és valahogy kiderítenem, mi ez az egész és hogyan úszhatom meg. Az az igazság, nagyon be vagyok szarva és nem tudom hova bújhatnék.

-       Hozzám - szólt Joan.

-       Ne hülyéskedj - rázta a fejét Pet- ez túlrázós ügy.

-       Nem hülyéskedek. Újságíró vagyok, és nem hagyok egy ilyen sztorit kicsúszni a markomból.

Pet még aznap este berendezkedett a kis ház pincéjében. A rögtönzött pamlagon nem tudta lehunyni a szemét, órákig nézett maga elé és elgondolkodott, vajon miért történhetett ez így. De belátta, hogy ez meddő és ostoba gondolatmenet. Megpróbált aludni. Másnap kezdetét vette a kutatás.