2015. február 11., szerda

6. Menekülés

Az előkészületek nem tartottak sokáig. Mint kiderült, Coni-nak komplett túrafelszerelése van, amivel kimehetnek a vadonba. Hazaugrott és saját kocsijával tért vissza, hogy most ne Joan-ét használják, féltek, hogy már esetleg nyomkövetőt tettek rá. 
Gyorsan bevágódtak a kocsiba és már a város határában jártak amikor Joan felkiáltott:
-       Jaj, a „vendégünket” otthagytuk a gardróbban.
-       Ne nyugtalankodj, majd a haverjai kiszabadítják. – mondta epésen Coni.

Az út simán ment: a kocsi kerekei zajtalanul nyelték a kilométereket és a benne ülőkben is lassan engedni kezdett az elmúlt éjszak a feszültsége, a hangulat kezdett oldottabbá válni, már egy-egy vicces megjegyzés is elhangzott a múlt éjszaka történtekről, mikor Coni megszólalt:
-       Követnek minket!
Azonnal minden szem hátrafordult.
-       Ne bámuljátok, mert észreveszik hogy figyeljük őket! – szólt érdesen Coni
Mire mindenki visszafordult és magába fordulva meredt maga elé. A félelem, mint hideg levegő töltötte fel a kocsit. Pet ijedten kérdezte:
-       Most mi lesz?
De Coni mintha meg se hallotta volna csak bámult maga elé. Aztán kisvártatva megszólalt:
-       Most nézzetek hátra!
-       Eltűntek? – kérdezte Pet
-       Nem Le akarom rázni őket egy rövid időre.
A többiek hátranéztek, a nagy szürke autó még mindig a nyomukban volt. Aztán szép lassan lemaradt és eltűnt, amikor Coni megszólalt:
-       Ott van még?
-       Már nincs - mondták a többiek kórusban
Ekkor a kocsi hirtelen kanyarral levágódott az útról és egy hepehupás földúton, mint egy megveszekedett bakkecske száguldott tovább. Pet megpróbálta megkérdezni, hogy mi ez, de a rázkódástól zötykölődéstől nem jutott szóhoz. Hamarosan Coni behajtott egy bokrosabb részre és megállt.
-       Szálljatok ki – szólt szigorúan
Kikászálódtak az autóból. Coni kipakolt mindent és elosztotta az összes cuccot egyenlően mindenkinek. Gyalog indultak tovább.

Egy völgykatlanban bandukoltak körülöttük hegyek, csúcsuk a köd homályába veszett. Mint három apró pont haladtak a hegyek irányába.
Már jó ideje úton voltak, mikor végre meg mertek szólalni:
-       Most hova megyünk? – kérdezte Joan
-       A kis házhoz – volt a rövid válasz
-       Messze van még?
-       Igen.
-       Most mi a baj. Haragszol valamiért?
-       Nem, csak gáz van és próbálom elkerülni, hogy még nagyobb baj legyen.

Ahogy haladtak a bokrok között, egyre magasabbra értek, a nap egyre melegebben tűzött rájuk a fák és sziklák takarásában viszonylagos biztonságban voltak. Néha a hasadékokban ráláttak a völgykatlanra. Az egyik ilyennél megálltak és hosszan nézték az eléjük táruló tájat. Pet szeme megakadt valamin és felkiáltott:
-       Oda nézzetek!
Valamennyien az ujja irányába fordultak és ijedten kiáltottak fel. A távolban alattuk ahol a kocsit hagyták ott állt a nagy szürke autó, ami követte őket. Meredten bámultak majd Coni szólalt meg először:
-       Azt hiszem sietnünk, kellene
Szótlanul megfordultak és némán indultak a meredek hegyoldal felé. A morzsalékos sziklákon nehéz volt a haladás, és ahogy egyre magasabban jártak a fák is szép lassan elmaradoztak. Csupasz sziklákon haladtak olykor bokaficamító gyakorlatokat mutattak be, hogy továbbjussanak. A haladás kínszenvedés volt, minden méterért meg kellett kűzdeni.

Mélyen bent jártak a hegyek között. A nap már a tetőfokára hágott, és ahogy az átforrósodott sziklákon haladtak patakokban fojt róluk a víz. Az egyik pihenőnél, amikor egy árnyékos sziklafalnak dőlve próbáltak levegőhöz jutni, Joan felsóhajtott:
-       Alig várom, hogy megérkezzünk és egy jó forró fürdőt vehessünk.
-       Hát – szólt Coni miközben a fejét vakarta -  szóval nem nagyon van víz a kisházban csak a tóban lehet fürödni
-       Míííí – Képedt el Joan - azt mondtad, hogy tökéletes, hej, arra hogy elrejtőzzünk
-       Hát arra tökéletes - mondta Coni és kicsit mosolygott a bajsza alatt.
-       Van más is – kérdezte Pet rosszat sejtve.
-       Khm hát szóval áram se nagyon van, de gyönyörű a kilátás és finom tiszta a levegő

Felháborodottan bámultak rá mind a ketten de már nem volt erejük megszólalni. A hangulat kissé fagyosra váltott, de azért fojtatták az utat. Lassan elérték a hegygerincet és innentől már lefele tartottak. Mindannyian nagyon várták már ezt a pillanatot, mert úgy gondolták, hogy lefele könnyebb lesz menni, és az elején ez így is volt, de hamarosan rádöbbentek a fájdalmas valóságra a hosszú lejtőn folyamatosan tartaniuk kellett magukat így a combizmaik igencsak tiltakoztak. Úgy érezték hogy a kínjaik az elviselhetetlenségig fokozódnak. Lassan a nap elérte a látóhatárt és még mindig meneteltek Joan és pet úgy érezték soha sem lesz már vége mikor Coni megszólalt:
-       Látjátok ott lent, a tavat, na, oda megyünk.
Mindannyian felsóhajtottak és Joan és Pet lerogytak az első kőre ami a közelükben volt.
-       Nem tudok tovább menni - lihegett Pet, Joan csak egyetértően bólogatott.
-       Jól van, amíg pihentek lesétálok a házhoz és megnézem minden rendben van-e – szólt Coni és elsétált.
Talán másfél órát üldögélhettek, amikor lépteket hallottak a sötétben.
-       Coni te vagy az – kérdezte Joan félős hangon
-       Én – dörmögött Coni
Lassan feltápászkodtak minden ízületük és izmuk tiltakozott ellene, de nagy nehezen megindultak. Csak pár lépést tettek meg amikor Joan hangtalanul összerogyott, Coni felkiáltott és rohanni kezdett feléjük, de ő sem jutott néhány lépésnél messzebb hirtelen felbucskázott. Pet riadtan kapkodta a fejét, a vállán erős ütést érzett az erdőből egyenruhás alakok szaladtak elő. Minden elhomályosult körülötte a kiabáló katonák hangja távoli morajjá szelídült és a lába lassan kezdett összeroskadni. Elterült a földön és a világ megszűnt létezni.

Mint vadászat után a teríték úgy feküdt ott a három ember, halott sápadt arcukon a telihold fénye kékes árnyalattal verődött vissza. Körülöttük a katonák tettek vettek, amikor a professzor és barátja jelent meg a réten. A katonák vigyáz állásba merevedtek, míg ők ketten lassan odasétáltak a földön fekvő három alakhoz.
-       Végül is sikerült a tervem, kiugrasztottuk a nyulat a bokorból – mondta a professzor
-       De sajnos túl sokat árultam el nekik – mondta a másik
-       Ennek már nincs jelentősége – legyintett a professor – a poloskát elhelyezted és sikerült rávenned őket, hogy végre elhagyják a várost. Így sikerült feltűnés nélkül elintéznünk ezt az ügyet. Azt hiszem ennél ideálisabb terepet keresve sem találhattunk volna.
-       Ez igaz

-       Tegyék a dolgukat - fordult a katonákhoz a professzor majd sarkon fordult és elment.