2018. február 21., szerda

2. Az elhivatottak


“Eljönnek majd kik békét és bőséget hoznak neked. A te népednek és családjaidnak. Nem lesz többé éhezés és betegség. Mindenek meglesznek a maguk boldogságában. A megágyazott tojásaid mindig kikelnek épségben. Sem rabló sem betegség nem fenyeget majdan téged. Mindama népek kik hűen szolgálják a te uradat boldogságban és megelégedettségben élhetnek, mert az elhivatottak népe mindeme dolgokat elhozza neked”
A Pádre felemelte szemét a könyvről és rövid karjait kiterjesztve remegő hangon szólalt meg a templomban összegyűlt tolongó tömeghez:
-          Eljött az idő kedves testvéreim, eljött az idő, amiről a szent írás szól most mindama bizonyságot, amit eddig csak áhítottunk megkaptunk. Áldott legyen a mi istenünk, ámen.
A polgármester, akit még sosem láttak a templomban most az első sorban ült és buzgón imádkozott. Kono aki mindig tisztelte az urat és rendesen jár templomba, (sokszor alig voltak néhányan), most az egészet hamisnak és képmutatásnak érezte. Miközben a helyén ült egyre csak hátra tekintgetett aztán felált és csöndben kiment. A templom előtt hatalmasat sóhajtott, mint aki hosszú idő után a felszínre ér a tengerben. Lehajtotta fejét és lassan megindult a sivatag felé. Kavarogtak agyában a gondolatok. Vajon kik az idegenek tényleg ők azok, akiket a jövendölés említ? Már nem volt benne biztos. Amikor meglátta az idegeneket úgy érezte nem is lehet más. Most a többiek eltúlzott ostoba hamis reakcióit látva minden bizonytalanná vált a számára. Úgy érezte, hogy a fajtája még nem értek meg erre. És ha ez így van nem küldhette az isten az idegeneket. A hite továbbra is erős volt de úgy gondolta sokan félreértelmezik az úr szavait. Azt látta, hogy aki teljes meggyőződéssel állítja magáról ő isten hírnöke és tudja mit akar a teremtő, az sokszor csak saját gondolataiban hisz és valójában a szentírás számára csak arra való, hogy a gondolatait alá támassza vele. Ezekben az emberekben szemernyi kételyt sem látott ők biztosak voltak benne, hogy tudják mit akar az úr. Felemelte fejét és hangosan kimondta a gondolatot, ami megfogalmazódott benne:
-          A kiben nincs kétely az biztos, hogy téved.
Gondolatai imamalma tovább őrölt miközben haladt előre. Észre sem vette és kiért a faluból elérte a sivatagot és már ott járt a hajó közelében, amikor megtorpant és felemelte a fejét. A hatalmas űrhajó némán várakozott mintha csak rá várna. A rámpa leeresztve. Az előbbi gondolatai elröppentek. Figyelme teljes egészében az előtte álló hajó felé fordult. Bizonytalanul meg-meg torpanva indult el mintha már nem lenne biztos abban, amit elhatározott. Mire a rámpához ért a lábai úgy elnehezültek, hogy alig bírta átlépni azt a kis küszöböt, ami a föld és a rámpa között volt. Mintha egy hegyet kéne megmásznia úgy haladt felfelé, az előtte sötéten tátongó óriási nyílás felé. Mikor beléptt megált, hogy szeme hozzászokjon a kinti verőfényes napfényhez képesti sötéthez. Mikor szeme megszokta a fényt, körülnézett. Egy folyosón találta magát. A falak kellemes fénnyel világítottak. Szembe vele egy Armatae ált. Hosszan álltak egymással szemben. A csönd megsűrűsödött köztük. Egyszer csak az Armatae megfordult és félreérthetetlen mozdulatot tett Kono-ak hogy kövesse. Elindultak az űrhajó belseje felé. Egy hosszú folyosón haladtak ajtók csúsztak félre előttünk hangtalanul és csukódtak be mögöttük. Egy szer csak egy nagy terembe értek. Középen asztal volt és körülötte még két Armatae ült. Az egyik ülőalkalmatosságra mutatott az, akit idáig követett. Kono sokáig nézte, mert ők nem igazán használtak ilyesmit hisz a farkuk tökéletes elegendő támasztékot nyújtott, ha pihenni akartak. Végül is kissé feszengve letámasztotta magát az ülőalkalmatosság mellett. Megint hosszú hallgatás kezdődött, mire az egyik vendéglátó rászánta magát és megszólalt:
-          A mi világunk jól látszik tőletek. A hozzátok legközelebb lévő bolygó. Már a ti tudósaitok is sejtik, valóban van ott élet. A színe innen is zöldnek látszik.
-          Sokszor néztem álmodozva, hogy vajon milyenek lehettek, de bevallom egészen másként képzeltelek titeket. Miért jöttetek ide? -kérdezte Kono
-          A nevem Armon. Az Armataek képviselője vagyok. A mi kultúránk sokkal régebbi, mint a tiétek és ezért a tudásunk is sokkal nagyobb. Szeretnénk segíteni nektek és átadni tudást, amire szükségetek van.
-          Az Isten kért meg rá titeket?
-          Nem, a mi vallásunk teljesen más, mint e tiétek. De tudjuk, hogy ti hisztek bizonyos elhivatottakban, akik elhozzák a boldogságot. Mi nem boldogságot hozunk hanem technikai fejlettséget.
-          Szóval nem ti vagytok azok! …Gondoltam!
A beszélgetés további részében már nem is figyelt rendesen. Egyre csak azon járt az esze, hogy hogyan fogja elmondani a többieknek. Szinte kínok közt várta már a találkozó végét, pedig sok megdöbbentő információ hangzott el a környezetükről a csillagokról, a naprendszerről és a naprendszer bolygóiról.
-          A mi bolygóink a negyedik és az ötödik bolygó a naprendszerben. Ti a harmadik bolygón laktok. A föld és a mars a két lakható bolygó a naprendszerben viszont a Pheaton korlátozottan lakható csak de mivel sok az ásványi kincs a bolygón és a holdján ott is vannak telepeink. Tudomásunk szerint az élet nagyjából egyszerre kezdett kialakulni a Marson és a Földön és folyamatos kölcsönhatásban van egymással tehát sokban hasonlít a szervezetük, persze a fajok különböznek de például a genetikai struktúrájuk hasonló. A mi civilizációink közöt kb. 10e év különbség van tehát szinte egyidősek vagyunk. – Armon felfigyelt rá, hogy Kono gondolatai elkalandoznak ezért hamar lezárta a beszélgetést. – Látom még mindig a mai események hatása alatt vagy úgy, hogy be is fejezem kérlek látogass meg minket minél hamarabb, hogy elkezdhessük a fajaink közti együttműködés megszervezését.

Kono igen csak kilépett, hogy minél előbb tisztázhassa a félreértéseket, de a mikor a faluba ért csak kihalt utcákat elnéptelenedett házakat látott. Meglepetten kicsit félve indult el a falu központja felé. Ahogy a főtér felé haladt egyre erősödő zajt hallott. A főtéren sem talált senkit, de hallotta, hogy a zaj a vasútállomás felől hallatszik, ezért elindult arra. Legnagyobb meglepetésére az egész falut itt találta mindenki a plébánost ünnepelte ő meg, mint valami hős integetett feléjük és szólásra emelkedett.
-          Kedves barátaim ebben a fennkölt pillanatban nekem adatott meg a lehetőség, hogy vallásunk vezetőinek elmondhassam az ige valósággá lett.
A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Kono törtetve tolakodva tépte át magát a tömegen és nagy nehezen eljutott a színpadig. A fark erőteljes lökésével felugrott a és odaszaladt a paphoz, A füléhez hajolt és odasúgta neki „Sürgősen beszélnünk kell”. Amikor Kono is megjelent a színpadon a tömeg hangja orkánná erősödött.

A lelkész, mint valami filmcsillag, vagy sportoló feje fölé emelte összekulcsolt kurta kezeit, Kono pedig félénken hajlongott. Ekkor a masiniszta kihajolt az ablakon valamit kiabált és közben idegesen a templomtorony órájára mutogatott. A kalauz oda szaladt hozzájuk és nagyon tisztelettudóan de határozottan a kabin felé tuszkolta őket. Kono egyszer csak egy lassan kigördülő vasúti kocsi kabinjában találta magát. Nagyon összezavarodott. Az első pillanatban azt sem tudta mihez kapjon. Aztán sorsába beletörődve leült és maga elé bámult. A Pádre szólította meg:
-          Mi a baj gyermekem?
-          Atyám nagy baj van. Tudom, hogy a tények ellenem szólnak de mondanom kell valamit. Amikor először találkoztam az idegenekkel, teljesen meg voltam győződve róla, hogy ők az Elhivatottak. A próféciák szinte szóról szóra azt írták, ami történt. És minden körülmény azt mutatta, de most, hogy jobban megismertem őket, már másként gondolom. Ők jólelkű idegenek és tényleg segíteni akarnak, de nem ők azok, akikről az írás szól.
-          Ne bolondozz gyermekem. A nagy megtiszteltetés, hogy téged választottak, elvette az eszedet. Biztos csak próbára akarnak tenni, hogy a hited elég erős e. De ne félj az atya és én megvédelmezünk, és megerősítünk hitedben. Hidd el most már nincs mitől félned.
-          De atyám Beszélgettem velük és ők maguk mondták nem érted, nem akarnak elhivatottként szerepelni és nem is hisznek ebben az egészben.
-          Balga vagy fiam és amit mondasz az istenkáromlás hagyd ez sürgősen abba!
A vonat becsattogott a következő állomásra és Kono leszállt. Az állomásépületben megtudta, hogy már nincs több vonat visszafele így hát elindult gyalog.